Apró állat háború

Apollo: Apollo: A Nap istene

Apollón vidám és napfényes személyiség, bárhová megy, mindenhol barátokat szerez. Ahol süt a nap, ott Apolló mindig megtalálható. Svendia őrzőjeként igyekszik megvédeni a föld minden porcikáját. A Ponchák nagyon szeretik őt barátságosságáért, és Apolló büszke erre. Másrészt azonban, amikor állatbarátai vitába keverednek, Apolló gyakran nehezen segít, mert aggódik, hogy valamelyik felet megsérti.

Apolló már korán elkezdte a harcra való kiképzést. Ez idő alatt mutatkozott meg rendkívüli tehetsége az íjászathoz. Apolló rengeteg kemény munka után sikeresen letette az őrzői vizsgát, és ezzel olyan rekordot állított fel, amelyre még nem volt példa a történelemben. A Fény Törzs nagy reményeket fűzött Apolló képességeihez. Amikor azonban a Fény Törzs Őrzője úgy döntött, hogy Apollóra bízza a királyság őrzését, ő határozottan visszautasította. Apolló azt mondta a Fény Törzs Őrzőjének: „Bárhol is vagyok, megvédem Svendia t.”

Apolló biztonságban akarta tartani az otthonát, de úgy érezte, hogy az őrzői szerep visszatartja. Ezért levette a különleges nyakláncot, amit adtak neki, és bátran kisétált a csarnokból. Ezután a Fény Törzsében az emberek lenézték őt, és senki sem akart beszélni a történtekről. Bár már nem volt őrző, Apollo még mindig megjelent, amikor az Uniónak segítségre volt szüksége, és a maga módján keményen harcolt értük. Amikor a Sötét Légió megtámadta Svandiát, rosszul érezte magát, amiért nem elég erős, ezért úgy döntött, hogy elmegy edzeni a hegyekbe. Csak néhány közeli barátja, például Azrael tudja, hogy hol van.

Astra: Astra: Csintalan csillagszellem

Százmilliárd évvel az univerzum születése után, a csodák kozmikus szövevénye közepette egy titokzatos lény bukkant fel. Bár az univerzum kolosszális erejének csak töredékét birtokolta, egy újszülött határtalan kíváncsiságával rendelkezett, és csodálkozó szemekkel csodálta a világot. A lény eleinte nem rejtette el magát, de jelenléte gyakran keltett rémületet, káoszt, sőt, még baljós szektákat is szült, amelyek a nevében kegyetlenkedéseket követtek el. Ezek a reakciók arra késztették a lényt, hogy elfedje létezését, mert rájött, hogy jelenléte túllép a természet rendjén, és akaratlanul is felboríthatja a világok kényes egyensúlyát.

Váratlan kapcsolatai között szerepelt Kronosz, az idő ura. Kronosz kimondhatatlan kötelékben és kölcsönös kíváncsiságban osztozott Astrával, az idő és tér által nem korlátozott entitással. Kronosz csillapíthatatlan tudásvágya magával ragadta Astrát, akárcsak tettei, amelyek sem a jóság, sem a gonoszság magvait nem vetették el. Kronosz tettei sosem voltak egyértelműen az igazságosság vagy a rosszindulat irányába mutatva. A ködben lakott, és olyan eseményeket irányított, amelyek kimenetelét még Astra sem láthatta előre. Az időszövő és az űrlény, akár a sors, akár a hajlandóság hozta őket össze, ellenállhatatlanul vonzotta őket egymáshoz. Astra, aki olyan ősi volt, mint a világegyetem, megőrizte tiszta, átlátszó és játékos természetét, amelyet nem szennyeztek be a világegyetem romlottságai. Ez az ártatlanság talán abból eredt, hogy a történelem nagy részében rejtőzködött. A teremtés és pusztulás végtelen körforgásának tanújaként az Astra elgondolkodott azon, hogy az élőlények miért vezették magukat oly gyakran a pusztulásba a túlzott kizsákmányolás, a háborúk és a pusztító találmányok révén. Astra, Kronosz meglátta a tisztaságot és az optimizmust, amelyet már rég elfelejtett.

Minden teliholdkor találkoztak, hogy meglátásaikat kicseréljék, és elgondolkodjanak az élőlények által elkövetett tettek és atrocitások mögött rejlő motivációkon. E párbeszédek során Astra megértette, hogy a sok gyűlölet gyökere mögött egy közös szál húzódik: a félelem. Félelem az ismeretlentől, félelem a pusztulástól, sőt még a szerelemtől is. Ezek a találkozások szentéllyé váltak egy olyan hellyé, ahol Astra materializálódhatott anélkül, hogy káoszt okozott volna, és ahol Chronos levethette távolságtartó homlokzatát, hogy egyszerűen csak csodálkozzon a másik mellett.

Ahogy a Sötét Légió közeledett, Astra megérezte a félelem ismerős illatát a levegőben, amely egy másik korszak végét jelezte. Bár korábban megfogadta, hogy soha nem avatkozik be, ezúttal Astrának volt oka, hogy csatlakozzon a harchoz. Az elkövetkező évmilliókban nem lesz más Chronos, aki megvitatná az univerzum csodáit. Ez egy egyszerű ok volt, de talán minden, amire szükség volt egy ügy, amiért érdemes volt harcolni.

Azrael: Azrael: A lélekszüretelő

Azarel hídként szolgál az állatok és a halál között. Ő felelős azért, hogy az elhunyt állatok lelkét a Világfához vezesse. Ott ezek a lelkek a Világfa táplálékává válnak, hozzájárulva annak növekedéséhez. Azarel munkájának jellege és az általa sugárzott aura miatt a többi állat Svendia ban nehezen közelíti meg őt. Csak a Ponchák és Apolló nem félnek Azarel közelében lenni. Ennek ellenére Azarel nap mint nap panasz nélkül folytatja a munkáját.

Amikor Azarel fiatal volt, nem értette meg a benne rejlő lehetőségeket. Látta azoknak a lelkét, akiknek az élete már elmúlt, de nem tudta, miért. Beszélgetett velük, hogy enyhítse magányukat, társaságot nyújtott nekik, és beszélgetett velük. Emiatt a körülötte lévő állatok furcsának kezdték tartani. Végül Azarelt még a családjából is kitaszították titokzatos képességei miatt. De Azarelt ez nem zavarta, ellenkezőleg, kezdte elhinni, hogy ez a hivatása. Homályosan megértette, hogy az eltávozottak lelkének a Világfához való vezetése az ő életre szóló kötelessége.

Egészen addig, amíg egy nap Azarel el nem ment a temetőbe, készen arra, hogy szokás szerint egy lelket vezessen, csakhogy felfedezte, hogy a lélek a saját édesanyja lelke, aki nagyon hiányzott neki a száműzetés óta. Azarel érzelmeiben a bánat és a vonakodás keveredett. Tétovázott, és nem tudta rávenni magát, hogy elvigye a lány lelkét, ahogy általában tette. Az anyja azonban gyengéden átölelte Azarelt, és halkan azt mondta: „Gyermekem, nem szabad feladnod a kötelességedet személyes érzéseid miatt”. Azarel megrázta a fejét, nem törődve anyja szavaival. Anyja felemelt egy levelet a Világfáról. A levél élettelennek tűnt, majdnem olyan volt, mint maga a szellem.

Azarel szíve megszakadt, de hogyan tudta volna elviselni, hogy elvegye az anyja lelkét? Anyja újra megszólalt, és azt mondta: „Azarel, az életnek az a sorsa, hogy a halállal érjen véget. Halál nélkül nincs újjászületés. Fogadd el, Azarel.” Könnyek csordultak végig Azarel arcán, miközben némán elfogadta anyja kérését. Amikor meglengette a kaszáját, és magához vette anyja lelkét, ragyogó fény ölelte körül. Ez volt a Világfa áldása. Attól a pillanattól kezdve Azarel többé nem egy közönséges állat volt, hanem a Világfa őrzője. Azarel azóta maszkot visel, és többé nem mutatja ki érzelmeit, rejtve tartja őket a világ elől.

Chione: A fagy istennője

Az örökös fagy által csókolt birodalomban Chione a jég és a hó megmagyarázhatatlan áldásával született. Csecsemőként egy erdőben hagyva, az ő +minden jelenléte szüntelen hóesést váltott ki, téli csodavilággá változtatva a vidéket. Svendia állatai, akiket egész évben a folyamatosan felhalmozódó hó alá temetett, „Fagyott erdőnek” kezdték nevezni ezt a területet.

Magányosan és család, barátság és szeretet után vágyakozva Chione mágikus képességeit felhasználva egy gyönyörű kastélyt épített. A ráakadt utazók azonban csak úgy beszéltek róla, mint egy hószörny hátborzongató otthonáról. Idővel Chione úgy döntött, hogy egyedül marad, egyetlen társa a saját mágiája által faragott, jégből és hóból készült kis madarak és a „Poncháknak” nevezett lények időnkénti látogatásai voltak.

Egy nap aztán messziről vészkiáltások érkeztek hozzá. Összeszedte bátorságát, kimerészkedett az erdőből, és megérkezett Svendiába, csakhogy szemtanúja lett a Sötét Légió által indított ádáz háborúnak. Chione időben történő beavatkozása elfojtotta a válságot, és az állatok félelem helyett hálával kezdtek rá tekinteni. Hamarosan Svendia szerte elterjedt a pletyka a Fagyott Erdő jószívű boszorkányáról, és Chionet végül a közösség is befogadta.

Miután megszabadult a félelem árnyékától, amely korábban gyötörte, Chione visszanyerte önbizalmát. De újdonsült boldogsága rövid életű volt. Luna, aki közeli barátjává vált, vonakodva vallotta be, hogy előre látta, hogy Chione a jövőben elveszíti az ereje feletti uralmat. Elszántan feltárta az igazságot a képességei mögött, és meg akarta védeni Svendiat és újdonsült állati barátait is, ezért Chione elindult egy küldetésre, és ismét az ismeretlenbe lépett.

Chronos: Chronos: Az idő ura

Kronosz, a rejtélyes zsenialitású alak, az Artisan klán egyik sarokköve, aki páratlan intellektusát Artúr a Svendian király tanácsadójaként adja. Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul sokat tett Svendia birodalmáért, társai gyakran vegyes véleményekkel találkoznak róla. Ez az elégedetlenség szeszélyes természetéből és abból fakad, hogy előszeretettel teszi játékossá a körülötte lévőket.

A titokzatosság szülötte, Chronos származását és korát továbbra is titok fedi. A személyes ügyeit firtató kérdésekre csak rejtélyes mosolygással válaszolnak. Mindezek ellenére tekintélye a Mesterséges Klánban megingathatatlan. Még az egyeduralkodó Drakula is megadja neki a kellő tiszteletet. Amikor Svendia a Sötét Légió könyörtelen támadásai miatt a megsemmisülés szélére sodródott, Chronos előkerült, és finom taktikával megváltoztatta a konfliktus menetét. Olyan változatos manőverekkel, amilyen zseniálisak voltak, összegyűjtötte a szétszórt erőket, minimálisra csökkentette a veszteségeket, és nem félt áldozatokat hozni, ha kellett. Ezután reformok viharát szabadította el, szövetségeket kötött a faji klánok között, és újra életet lehelt Svendia elsorvadt hatalmába.

Krónosz „kormányzása” alatt mindössze három év alatt Svendia csodával határos módon visszanyerte korábbi nagyságát. És amikor a birodalom azt találgatta, hogy megragadja a trónt, Chronos, aki mindig is szélhámos volt, visszaadta a hatalmat a törvényes királynak. Ez a lépés teljesen értetlenül hagyta a birodalom lakóit, ami újabb bizonyítéka a kifürkészhetetlen természetének.

Chronos később visszavonult a Mesterségek Céhében lévő menedékébe, és folytatta rejtélyes szolgálatát. Különös aura veszi körül, amely eltorzítja az idő múlását lelassítja és felgyorsítja azt, mintha mindenki, aki a közelébe merészkedik, belépne az ő egyedülálló befolyási övezetébe. Még az erdei Ponchák is elkerülik őt. Stratégiái a barbár törzseknél is súlyos áldozatokat követeltek, ami a szövetségi csúcstalálkozókon elkerülhetetlen összecsapásokhoz vezetett a szigorú és rendíthetetlen Herkulessel.

Kronosz a jó vagy a gonosz ereje? A kérdés továbbra is megválaszolatlan marad. Akárcsak származásának rejtélye, talán ez is egy olyan rejtély, amely örökre megoldatlan marad.

Az Erőszakos Kenguru egy félelmetes megaszörny, amely a Világfa teremtése óta járja Svendia földjét. Páratlan erejével és könyörtelen agressziójával a valaha létezett legerősebb Harcos címére tart igényt. Nyers ereje és a közelharcban való jártassága megállíthatatlanná teszi a csatatéren.

Azoknak a harcosoknak, akik szembe mernek szállni az Erőszakos Kenguruval, fel kell készülniük pusztító támadásaira és elsöprő jelenlétére. A közelharci szövetséges csapatok súlyos bénulást szenvednek el, ha megküzdenek ezzel a fenevaddal, mivel hihetetlen reflexei, erőteljes rúgásai és puszta kitartása szinte lehetetlenné teszi, hogy közvetlen harcban legyőzzék. Csak azoknak van esélyük a csata túlélésére, akik a gyengeségeit stratégiával, távolsági támadásokkal vagy különleges képességekkel tudják kijátszani.

Svendia hegyeinek olvadt barlangjainak mélyén ott lapul a Magma Python, egy kolosszális kígyó, amelyet tűz és düh borít. A föld olvadt magjának esszenciájából született megabestiája a lávafolyamok felett uralkodik, pikkelyei izzanak, mint a parázs, és sziszegése visszhangzik a vulkanikus alagutakban.

A többi, kizárólag nyers erőre támaszkodó fenevaddal ellentétben a Magma Python veleszületetten gyűlöli a távolsági fegyvereket. A nyilakat, golyókat és mágikus lövedékeket nemkívánatos betolakodóknak tekinti, amelyek megzavarják vulkáni birodalmának kényes egyensúlyát. Amikor a távolsági szövetséges csapatok támadni próbálnak, a Magma Python vakító gyorsasággal és fojtogató hőséggel vág vissza, súlyosan csökkentve a hatékonyságukat. A körülötte lévő levegő az intenzív hőtől eltorzul, ami szinte lehetetlenné teszi a lövedékek pontos célbaérését.

A jeges pusztaság szívéből, ahol a hóviharok üvöltenek és a föld örökre megfagyott, előbukkan a bölcs medve egy ősi mágiával átitatott, hatalmas vadállat. A közönséges teremtményekkel ellentétben ez a megabesti nem pusztán a természet terméke, hanem a földet egykoron bejáró Ősök Szellemének élő megtestesítője. Vastag, fagyos bundája és izzó kék szemei emlékeztetnek a múlt misztikus erőivel való mély kapcsolatára.

Az Öreg Medve félelmetes mágikus erőkkel rendelkezik, amelyek messze túlmutatnak a puszta nyers erőn. Harc közben az Ősök Szellemének áldását hívja segítségül, és olyan elsöprő energiát áraszt magából, amely elkábítja az ellenséget, így az sebezhetővé válik a pusztító támadásoknak. Akik a misztikus hatalmába kerülnek, a helyükre fagynak, és képtelenek cselekedni, miközben a pusztaság jeges szelei felemésztik őket.